I.

 Végtelen, mindig szívesen gondoltam erre. Ahogy felnéztem az éjszakában, a meleg éjszakában az égre, arra gondoltam, ha meg tudnám lovagolni a szekeret, talán eljuthatnék a végtelenbe. És akkor arra is gondoltam, hogy nem vagyok más, mint egy véletlenül idecsöppent isten akit megfosztottak hatalmától, és minden emlékétől. Lehet, hogy így is van, s talán majd egyszer visszanyerem emlékezetem, mert nagyon szeretnék már emlékezni. Úgy vagyok, mint aki érzi, csak még magának se tudja kifejezni, hogy a világmindenség csak egy pont, amit a kezében tart.

Ábrándozásomból egy távoli zene hangjai zökkentetek ki. Ő is felébredt mellettem, és álmos szemekkel rám nézett. Tudtam, hogy tudja, hogy mire gondolok. Ő is tudta ezt. Nem is szólt semmit, csak odabujt, hogy ne lássam az eget, s én tudtam, hogy ő akar lenni számomra az égbolt, az égbolt minden csillagával, és a világmindenség minden végtelenségével. Jó megfogni a megfoghatót és elérhetetlenről nem is álmodni? Még ma sem tudom, hogy hibáztam e, de én meg akartam fogni azt a végtelent, ami azért tetszett, mert megfoghatatlan. De egyet tudok, ma már közelebb kerültem ezekhez a dolgokhoz, mint bármelyik emberhez akihez valaha is közel tudtam valamennyire is kerülni. Az embernek értelmet nem adhatnak olyan dolgok, amiket csak azért találtak ki, hogy ne legyen igény arra, hogy megkeressék a saját maguk végtelenét, vagy akár nevezhetjük saját maguk istenének is. Hogy most mi jön azt sem tudom, jó lenne, ha az ember által megszerezhető tudás alapján el lehetne dönteni. Amit nem tartok valószínűnek. Azt mondom csak a hit vezethet helyes útra, és ha van hit, akkor az szablya meg a valóságot, és semmiképpen sem a látszólagos valóság a hitet. A baj, hogy a valóságot leáltalánosítják, és rá erőltetik a világra. Nem rosszindulatból, vagy gonoszságból, csupán hatalmas tévedésből. Éjszakánként, ahogy az eget nézem, arra várok, hogy egyszer majd talán magába szippant. Nem minthogyha nem szeretnék élni, vagy ilyesmi, csak hát … és most megakadtam a gondolatomban… Szóval maradjunk abban, hogy csak hát…

 

II.

 

Egy év telt el azóta. Próbálom megkeresni a végtelent, de

eddig semmi visszajelzést nem találtam. Talán tévedek.

De már, ha nem is akarnék ezekre a dolgokra gondolni,

akkor se tudnék megszabadulni tőlük. Állandóan, csak

furcsa gondolatok ostromolnak, s csak pillanatokra

tudok megszabadulni ezektől. Bármilyen helyzetben

rám találnak. Ha tévedek, (egyre inkább azt hiszem), akkor azt mondhatnám megbolondultam.

Nagyjából próbálom magam tartani, de, ha alkoholt

iszom, már csak efféle dolgokra tudok gondolni.

Ami nem valami jó...

Egyre csak távolodom el az emberektől, nem azért,

mert bántanak. Nem tudom miért.

Talán azért, mert nem akarom, hogy bolondnak nézzenek.

 

Kell, hogy történjen valami, valami és itt elakadok..

 

Már szeretném ezt az egészet elfelejteni, mert

úgy érzem felemészti a létezésemet.

Szeretnék egyszerű hétköznapi gondolatokkal gondolkodni.

 

Itt ülök egyedül a kisszobámban, és elmélkedek, olyan dolgokról elmélkedek, amikről csak érzéseim vannak.

Olyan érzéseim, amit az agyam, nem tud feldolgozni.

Nem tudja hova rakni őket. Ezért aztán írásbeli kifejezésükre végképp nincs esélyem.

 

 

III.

 

Létezik valóság? Létezik e az idő, a tér?

Létezem e én magam?

Talán csak egy biológia és kémiai

folyamat vagyok. Reakció lennék csak

fizikai változásokra?

A végtelenen kívül létezik bármi más aminek

a létezésében biztos lehetnék?

Ha nem létezik az idő, miért nem látom egy pillanatban a mindenséget?

Az életem elejét a végéig?

És, ha láthatnám változna e valami?

Miért ülök itt és miért írom le ezeket a dolgokat?

Ki akarja, hogy leírjam???!!!

Valami rettenetes erőt érzek magamban...De

nem tudom használni. Semmi sem akar engedelmeskedni nekem.

Vajon mi alakíthatjuk ki a sorsunkat, vagy terelnek minket egy úton?

Kinek tartozom és mivel?

Mit kéne tennem?

 

Húú hát ez az egész elég súlyosan hangzik.

Egy billentyűzettel beszélek, mert aki válaszolni tudna, azt mondaná bolond vagyok.

Régebben rettegtem attól, hogy benyel a társadalom, hogy beszív a hétköznapi problémák világába.

Ma már lehet, hogy örülnék neki.

Talán csak el akartam hinni, hogy különleges vagyok, de sajnos ezt nem tudom alátámasztani semmivel.

Úgy, hogy innét már az egész csak képzelgésnek hat.

Ha nincs aki elismerje a különlegességedet, akkor nem vagy különleges. Ezzel a gondolattal, kell, hogy szembenézek.

 

Most megyek...

 

IV.

 

Azt hiszem, hogy el kell ismerni a világunk nem

tökéletes. És talán nem is kell, hogy ez az legyen.

Próbálom elfogadni olyanak amilyen, és amennyi

Szerény erőmből telik avval azon lenni, hogy jobbá

tegyem, hogy ha picike is, de egy fény folt legyek,

amire, az emberek jólesően ránézhetnek.

Nem tudom, hogy én valaha is otthon tudnám magam érezni, ebben a világban. De talán nem is kell, sőt! Ez a világ elmúlik ezt mindenki tudja. Ha tudod, hogy tovább kell költöznöd akkor mi értelme úgy berendezkedni, mintha, itt maradnál? – Gondolom – az okos ember csak annyira rendezkedik be amennyire nagyon muszáj. De természetesem valamennyire kell. Csak hát ennek határa van, amit az átlag ember, nem tart be, vagy csak szükségből tart be, de vágyik arra, hogy mindene meglegyen. Pedig, ha elhinné tényleg azt, hogy ez végtelen létezésének csak egy szempillantása, talán más lenne a világ. Talán tökéletesebb…

 

V.

 

Nem tudom, hogy kezdjem el, vagy hogy hol folytassam.

Azt gondolom, hogy bolond nem vagyok, mert aki bolond, azt nem érdekli, hogy más annak tartja. Engem érdekel. Lehet, hogy jobb lenne bolondnak lenni…

Azt mondják, aki sokat tud, rájön, hogy milyen keveset tud.

Na mármost én nem tudok semmit…J

Azt gondolom, hogy a végtelenhez képest nem létezhet semmi ami nem végtelen. És, mint tudjuk, az élet, az általunk hitt testi, fizikális létezés véges. Ez sajnos arra enged következtetni, hogy Vagy a végtelen létezik, vagy mi, akik azt hisszük, hogy létezünk. És nekem hitem van a végtelenben.

És itt jön a probléma, hogy hihet valaki a végtelenben, ha ő valójában nem is létezik?

Hát ez az, ami kissé zavaró.

Persze erre is lehet magyarázat. Hogy én magam létezem, de nem, mint test, nem mint egyéniség, nem mint gondolatok, nem mint múló ember, hanem, mint lélek, ami örök…

És a lélek áldásos sugallata az, hogy csak a végtelennel érdemes foglalkozni, mert csak az létezik.

 

VI.

 

Mára szörnyen megfájdult a fejem. Talán a sok cigaretta, de lehet, hogy csak bomladozó elmém lüktetését érzem. Pesten jártam délelőtt, ott gyakran megfájdul a fejem. Szóval bármitől lehet, de valójában nem tudom érdekes e erről gondolkodnom. El fog múlni, előbb utóbb biztosan…

 

VII.

 

Ez a hetedik bejegyzésem. A hét egy bűvös szám.

 

IIX.

 

És akkor Isten azt mondta teremtményeinek: Megmutatok nektek egy 3 dimenziós létezési formát, mit szóltok hozzá?

Ők bele egyeztek. Isten rájuk csatolt egy berendezést, hogy láthassák újonnan kitalált világát. A berendezés elég érdekesen nézett ki. Elég könnyen le tudom írni, mert már ti is láttatok olyat… Pont olyan volt, mint egy emberi test. A teremtmények élvezettel tekintettek ebbe az érdekes világba mindaddig, míg nem kezdtek benne kételkedni, hogy ők valójában Isten teremtményei. Isten még várta őket, de azok képtelenek voltak levenni magukról a 3 dimenziós átalakítót. Egyre jobban arra törekedtek, hogy bebizonyítsák, hogy ők maguk a 3 dimenziós érzékelő. Pedig az csak egy egyszerű szerkezet. Isten próbált nekik szólni, de ők mindent megtudtak magyarázni. A mennydörgést, a szivárványt… Isten bánkódott, de utolsó esélyként, hogy megmentse teremtményeit, eljött ő maga, megmutatta maga 3 dimenziós formáját… Azt hiszem a történet többi része már nem szorul magyarázatra.

 

IX.

 

Gyakran sétált éjszakánként céltalanul a város kimerült utcáin. Eltűnődve a házakon, a házak ablakain, és az életeken amiket csak egy vékony fal fedett el a külvilágtól. Valahol néha még égett a villany, akkor elgondolkodott rajta, hogy ki és miért nem alszik még, vajon mire gondol az az ember ebben a pillanatban. Aztán, ha idővel megunta a néma terek és lépcsőházak egyhangúságát el bandukolt olyan helyekre amit, az emberek legszívesebben elkerültek. Azon gondolkodott, hogy ki is ő és mi a francot csinál most. Aztán emlékek villantak meg az agyában, és képeket látott maga előtt. Furcsa képek voltak ezek, nem tudta, mit is jelentenek.

 

 

X.

 

Miért kéne mindent egyformán szeretnem? Miért nem ragaszkodhatok valamihez jobban és valamihez kevésbé?

Jézus könnyekre fakadt Lázár sírjánál… Vajon a halált siratta vagy Lázárt?

Azt mondják az igazi szeretet nem válogat…Vajon képes lehet e ember minden tudás, tapasztalat és ebből természetesen származó előítélet nélkül abszolút naivitással szemlélni a világot? Legyetek olyanok, mint a gyermekek…

Tehát mindenkire egyformán kéne nézni, és nem a személyiségét és tulajdonságait vizsgálva, hanem lelkét, ami csak jó lehet…

Egyszerűen figyelmen kívül hagyva minden rosszat? Nem törődni vele? Talán nem harcolni kell a rossz ellen, hanem nem szabad észrevenni és akkor nem tud bántani minket…

 

XI.

 

Olyan volt, aki túl öreg ahhoz, hogy lelkesedjék értem, és túl fiatal volt ahhoz, hogy értékeljen engem.

A másik lehetőség, amit eléggé szomorúan vennék tudomásul, hogy nincs bennem olyan amiért lelkesedni lehetne, se olyan amit értékelhetni lehetne igazán…

 

XII

 

  Túl vagy e a múlton? Hogyne lennék túl, hisz a múlt, azért múlt, mert elmúlt.

Azt hiszem a lelkemnek máshogy jár az órája. Néha siet, de általában késik.

 

XIII

 

Azt hiszem, olyan ember vagyok, aki nem azt tartja furcsának, hogy a pohár előtte az asztalon miért nem emelkedik fel magától, hanem, azt tartom furcsának, hogy miért ül ott tétlenül.

 

 

 

XIV

 

Ha a végtelenre gondolok, úgy, hogy nyugodt vagyok, felzaklat. Ha nyugtalan vagyok megnyugtat.

 

XV

 

Gyakran kiállok az ablakba. Cigarettával a kezembe a csillagos eget bámulom, eltöprengve a végtelenen, a fizikán, időn és téren.

Most is ezt tettem, és ahogy a fény és az idő kapcsolatán meditáltam megjelent egy ember, a ház mellett álló kukához sétált és a sötétben sokáig szemlélte annak tartalmát. Nem találhatott benne semmi érdekeset, mert nem nyúlt bele. Egy kissé megtörten a következő kukához sétált, de abban se talált semmi használható dolgot. Tovább nem figyeltem.

Hogy mit jelent ez az egész? Nem tudom, de elgondolkodtató, amikor összeütközik a véges és a végtelen.

 

XVI

 

Nagyon egyedül érzem magam. Nem tudom, hogy nehéz e vagy könnyű e ez az állapot.

 

XVII

 

Félmeztelenül ülök a számítógép előtt. Most figyelem csak, lehet, hogy felszedtem egy pár kilót. Mit tegyek? Érdemes ezzel foglalkoznom?

 

XVIII

 

Tegnap szabadég alatt aludtam. Hangokat hallottam. Nagyon furcsa hangok voltak. A nevemet hallottam, valaki megszólított. Folyamatosan ismételte a nevemet. Felkeltem körbe néztem, hallottam a hangot, azt gondoltam valaki aki mellettem fekszik szólít meg, de nem ő volt. És csak hallottam, hogy ismétli a nevemet. Félni kezdtem. Magamra húztam a hálózsákot, de csak ismételte a nevemet… Attila Attila…Nagyon furcsán ejtette ki, kihangsúlyozta a kettőzött t-t. Amikor nem akart abba maradni,

kibújtam a hálózsákból és megkérdeztem mit akar. Akkor elkezdett beszélni. Mintha értelmes szavakat és mondatokat mondott volna, de semmit nem értettem belőle. Kivéve két szót, amit nem akarok itt most leírni. Egy ideig hallgattam, aztán ismét vissza feküdtem. Akkor megint kezdte: Attila, Attila, Attila… Ekkor megkértem, ha akar mondani valamit, úgy mondja, hogy megértsem. Többet nem szólt…

Hallucináció lett volna? És ha az is volt, vannak véletlenek?

 

19.

 

Meguntam a római számokat… Ma vagyok 24 éves. A születésnapok nagyon fontosak nekem. Egész eddigi életem legmeghatározóbb mozzanatának évfordulója. Nem tudom, hogy jó vagy rossz dolog, de mindenképpen emlékezésre késztet. Jó, hogy vannak olyan emberek, akik őszintén örülnek a születésnapomnak. Hajnali 2 órakor születtem. Én órára pontosan tartom a megemlékezésemet, talán ez teszi egy kicsit bensőségesebbé az egészet.

Úgy néz ki, van bennem valami ami létezik. Létezés. Ilyen egyszerű volna?

 

20.

 

Vannak napok, amikor teljesen belefáradok mindenben. Semmi kedvem az élethez, semmi kedvem semmihez. Legszívesebben lefeküdnék és soha többé nem kelnék fel. Döntenem kell, hogy folytatom az életemet. Azt hiszem ez a nyár a döntések nyara lesz. Vagy megadom magam a társadalomnak, vagy elbujdosok valamerre. Nem tudom lesz e erőm elmenni. Azt gondolom ez lenne a leghelyesebb. 

 

21.

 

A döntések nyara a végéhez közeledik. Döntöttem. Van célom, van hitem, és van erőm. Jobbá kell tenni a világot. Földi életünk minden pillanata nem más, mint esély az örök életre. Minden kihasználatlan pillanat, amiben nem erre törekszünk hiba. 3 évem 21 pontban van mögöttem. 3 év gondolkodási idő volt ez…

 

Oldal: 3 év gondolkodás
Saját versek, gondolatok és egyéb irományok - © 2008 - 2024 - irka.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat