A lelkünkben született a vágy, mely

Alkot minket, mint tengert a víz,

S akaratunk csak só, melyet

A könnyed szél messzire visz

Füst, sötétség, árnyak

 

A vöröslő naplemente már fáradt.

Az égen madarak szálnak és

a vízben a szárnyak árnyai

megtörik a hideg tó feszes tükrét

mely sima és egy ránc sincsen rajta,

csak a szárnyak árnyai mozognak,

mint a mélyben úszó halak.

Sötétek, feketék az árnyak és

nagyon jól látszanak, ahogy

a vöröslő fény befedi a tavat.

Csak a szárnyak árnyai mozognak.

Majd az árnyak szárnyra kélnek és

olyan gyorsan eltűnnek akár a

pillanat, mikor velem vagy.

S a madarak csak szállnak,

Szállnak, de az árnyaik már nem

látszanak.

Aztán már a madarak is eltűnnek az

Égről, lefolynak mint híg festék egy

rosszul sikerült képről.

A szárnyak maguk is árnyakká válnak.

 

Árnyékai vagyunk mi egy

Letűnt kor furcsa világának

Tükörképei vagyunk mi az

Ismeretlen dimenzióknak,

A végtelenség utolsó pontjai

vagyunk, és mégis az értetlenség

ruhájába burkolózva takarjuk

el tudásunk és hitünk bábeli

tornyát. És lassabban figyeljük

a ketyegő óra hegyes mutatóját,

mint ahogy szívverésünk pumpálja

a ritmust az agyunkba.

 

Le akarjuk venni magunkról a szenvedés

Fátyolát, s mint boldog ara, úgy

Várunk arra a napra.

Akkor majd megszűnik a valóság hiú

Terhe, melyet eddig vállunkra vetve

Cipeltünk hasztalan a semmibe.

Én már nem cipelem egy ideje.

Egy magam vagyok a világ ellen, s

A világ ellenem, de egy vagyok a

Világgal, és a világ velem.

 

A füst az úr most a félhomályban,

Halvány fény szűrődik be az ablakon,

Mily magányos így nélküled, nem

Fájdalom, még rosszabb, üresség tátong itt bent.

 

Ha kinyitom az ablakot talán kimegy!

Nem. Nem akar.

 

Úgy érzem magam, mint az utolsó ember

A földön, a világban.

Minden az enyém, az összes arany, gyémánt,

Gyár autó. De mit ér, ha magam vagyok?

Minek örüljek, ha más nem örül velem,

s tudom, hogy fogy az erőm. Nincs esélyem.

Múlnak az órák. Egy elfeledett világ utolsó

Harcosa vagyok. Egy harcos, kinek nincs

Ellensége! Se társa, se mása.

 

Kár volna eloltani a napot.

Kár volna leszedni a csillagokat,

Nem kell élni a halottnak.

Nem kell repülni az embernek.

Minek a só a tengernek?

 

Kár volna kiszárítani az óceánokat!

 

Kár mindenért, amit teszünk,

Kár mindenért, amit nem.

Kár vidámnak lenni.

Kár sírni, s kár közömbösnek lenni.

 

Hallod a kiáltást

az éjszakában?

Hallod a pusztában

ordító farkasok énekét?

 

A patak szomorú versét?

A föld regényét.

A hold történetét, mit

az ember mesélt, ki

járt ott, hol minden

elhagyott.

 

Ismered tán a csillagok

fényét?

A kínt? A halál

érzését?

 

Akkor ki vagy te?

És mit ismersz?

Miért élsz, miért

tűrsz‚ s miért

viselsz ?

 

Egy lehetséges jövő emléke

A ma világa. Még meg sem

Történt, de már el is múlt.

Reméljük nem hiába.

A múltunk vagyunk mi

A jelenben, összege éveinknek.

Azok vagyunk akiké tettük magunkat,

És most az ég felé emeljük karjainkat.

Választottunk, s döntéseinkkel

Alkottuk meg az időt.

Öregbítjük vagy épp fiatalítjuk magunkat.

És csak a valódiságból nyerünk erőt.

Tudásunk a hit.

 

Oh mily boldog idői ezek a

Percek másodperceinek borús

Éjszakák álmatlan ébrenléteinek

Feszítő magányában az élet lopva

Eltűnő, múló világában.

 

A hulló eső cseppek, hogy szakítanak

Maguknak helyet, teret az idő süllyedő

Mocsarának végtelen tengerén, melynek

Tengelyén táncolva botladozik a rajta

Feszülő izgalom, mely megújult utakon

Tétlenkedve nézi világának bukását, s

A folyton eső - eső hullását.

 

S közben a fa koronája árván biccent

A szélnek, majd tovább siet az ismeretlen

Tágra nyílt szemek pásztázó félhomályában,

Melyek már figyelik, tudja lesik léptét

a mérték valótlan mivoltában a furcsa világ

elhalkult zajában hallani vélik a másodpercek

elrohanó zakatolását, s a sínek között sárguló

kóró szomorúan gubbaszt, ahogy a szakadatlan

elmúlás lassan átlép rajta, hatalmas cipőjében,

s a halk fényben látni véli

méretét, mely mértéke minden ítéletnek

mely végzete minden végződésnek,

s csak az útszéli pocsolya tükrében

megcsillanó visszajelzésekben lehet biztos,

ha be nem csapott az ígéretekkel teli

üres érzés, mely sík és egyenes,

mint a távolba rohanó autók üvöltése

közben felcsendülő nóta, mely tudva

a titkok titkát őrzi magában a világ

elrejtett kincsei között a boldogság

receptjét, mely nem tévedés, hogy félreértés

közben született gondolatok ellentétjeként látta

meg a nap világot, mint amikor a nap

meglátta a világot, s csodálkozva, fényét

szétszórta minden felé, hogy ő lásson mindent,

de ránézni ne tudjon senki, s ezért a gonoszságáért most válaszra nem

méltatja senki. Hát ennyi.

Oldal: A 98-as év
Saját versek, gondolatok és egyéb irományok - © 2008 - 2024 - irka.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat