A lelkünkben született a vágy, mely
Alkot minket, mint tengert a víz,
S akaratunk csak só, melyet
A könnyed szél messzire visz
Füst, sötétség, árnyak
A vöröslő naplemente már fáradt.
Az égen madarak szálnak és
a vízben a szárnyak árnyai
megtörik a hideg tó feszes tükrét
mely sima és egy ránc sincsen rajta,
csak a szárnyak árnyai mozognak,
mint a mélyben úszó halak.
Sötétek, feketék az árnyak és
nagyon jól látszanak, ahogy
a vöröslő fény befedi a tavat.
Csak a szárnyak árnyai mozognak.
Majd az árnyak szárnyra kélnek és
olyan gyorsan eltűnnek akár a
pillanat, mikor velem vagy.
S a madarak csak szállnak,
Szállnak, de az árnyaik már nem
látszanak.
Aztán már a madarak is eltűnnek az
Égről, lefolynak mint híg festék egy
rosszul sikerült képről.
A szárnyak maguk is árnyakká válnak.
Árnyékai vagyunk mi egy
Letűnt kor furcsa világának
Tükörképei vagyunk mi az
Ismeretlen dimenzióknak,
A végtelenség utolsó pontjai
vagyunk, és mégis az értetlenség
ruhájába burkolózva takarjuk
el tudásunk és hitünk bábeli
tornyát. És lassabban figyeljük
a ketyegő óra hegyes mutatóját,
mint ahogy szívverésünk pumpálja
a ritmust az agyunkba.
Le akarjuk venni magunkról a szenvedés
Fátyolát, s mint boldog ara, úgy
Várunk arra a napra.
Akkor majd megszűnik a valóság hiú
Terhe, melyet eddig vállunkra vetve
Cipeltünk hasztalan a semmibe.
Én már nem cipelem egy ideje.
Egy magam vagyok a világ ellen, s
A világ ellenem, de egy vagyok a
Világgal, és a világ velem.
A füst az úr most a félhomályban,
Halvány fény szűrődik be az ablakon,
Mily magányos így nélküled, nem
Fájdalom, még rosszabb, üresség tátong itt bent.
Ha kinyitom az ablakot talán kimegy!
Nem. Nem akar.
Úgy érzem magam, mint az utolsó ember
A földön, a világban.
Minden az enyém, az összes arany, gyémánt,
Gyár autó. De mit ér, ha magam vagyok?
Minek örüljek, ha más nem örül velem,
s tudom, hogy fogy az erőm. Nincs esélyem.
Múlnak az órák. Egy elfeledett világ utolsó
Harcosa vagyok. Egy harcos, kinek nincs
Ellensége! Se társa, se mása.
Kár volna eloltani a napot.
Kár volna leszedni a csillagokat,
Nem kell élni a halottnak.
Nem kell repülni az embernek.
Minek a só a tengernek?
Kár volna kiszárítani az óceánokat!
Kár mindenért, amit teszünk,
Kár mindenért, amit nem.
Kár vidámnak lenni.
Kár sírni, s kár közömbösnek lenni.
Hallod a kiáltást
az éjszakában?
Hallod a pusztában
ordító farkasok énekét?
A patak szomorú versét?
A föld regényét.
A hold történetét, mit
az ember mesélt, ki
járt ott, hol minden
elhagyott.
Ismered tán a csillagok
fényét?
A kínt? A halál
érzését?
Akkor ki vagy te?
És mit ismersz?
Miért élsz, miért
tűrsz‚ s miért
viselsz ?
Egy lehetséges jövő emléke
A ma világa. Még meg sem
Történt, de már el is múlt.
Reméljük nem hiába.
A múltunk vagyunk mi
A jelenben, összege éveinknek.
Azok vagyunk akiké tettük magunkat,
És most az ég felé emeljük karjainkat.
Választottunk, s döntéseinkkel
Alkottuk meg az időt.
Öregbítjük vagy épp fiatalítjuk magunkat.
És csak a valódiságból nyerünk erőt.
Tudásunk a hit.
Oh mily boldog idői ezek a
Percek másodperceinek borús
Éjszakák álmatlan ébrenléteinek
Feszítő magányában az élet lopva
Eltűnő, múló világában.
A hulló eső cseppek, hogy szakítanak
Maguknak helyet, teret az idő süllyedő
Mocsarának végtelen tengerén, melynek
Tengelyén táncolva botladozik a rajta
Feszülő izgalom, mely megújult utakon
Tétlenkedve nézi világának bukását, s
A folyton eső - eső hullását.
S közben a fa koronája árván biccent
A szélnek, majd tovább siet az ismeretlen
Tágra nyílt szemek pásztázó félhomályában,
Melyek már figyelik, tudja lesik léptét
a mérték valótlan mivoltában a furcsa világ
elhalkult zajában hallani vélik a másodpercek
elrohanó zakatolását, s a sínek között sárguló
kóró szomorúan gubbaszt, ahogy a szakadatlan
elmúlás lassan átlép rajta, hatalmas cipőjében,
s a halk fényben látni véli
méretét, mely mértéke minden ítéletnek
mely végzete minden végződésnek,
s csak az útszéli pocsolya tükrében
megcsillanó visszajelzésekben lehet biztos,
ha be nem csapott az ígéretekkel teli
üres érzés, mely sík és egyenes,
mint a távolba rohanó autók üvöltése
közben felcsendülő nóta, mely tudva
a titkok titkát őrzi magában a világ
elrejtett kincsei között a boldogság
receptjét, mely nem tévedés, hogy félreértés
közben született gondolatok ellentétjeként látta
meg a nap világot, mint amikor a nap
meglátta a világot, s csodálkozva, fényét
szétszórta minden felé, hogy ő lásson mindent,
de ránézni ne tudjon senki, s ezért a gonoszságáért most válaszra nem
méltatja senki. Hát ennyi.